Itt jártam

Születésünk pillanatától kérünk, ordítva adva hírül jöttünk a világnak, kezdetét veszi szüntelen harcunk: fáradhatatlanul ellenállunk a mulandóságnak. Gyermekként szárnyal a fantáziánk: hadd legyek hős, rendőr, űrhajós! Álmodjak nagyban, magam mögött hagyva valami igazán örökkévalót. Elröpülnek az évek, lehűtik a hévet, a vágyak megszelídülnek, megfojtanak az elvárások, s örvényükben hiába úszok, a praktikum és szükség társamul szegődnek. Lelkem még vágtat, ám testem egyre fárad, a horizonton túlra már nem látok, mosolyom megmarad, de az idő zordan simogat, egyre mélyülnek arcomon a ráncok. Megszokott útjaimat járom, mégis kissé másnak látom: ismerősen ismeretlenek, válasz után kutatok: vajon hagyok hátra nyomot, vagy egyszer végleg elfelejtenek? Ezért élünk mindannyian: míg szívünk dobban, szülessen megannyi értékes emlék. Hisz apró porszemek vagyunk, nem tudhatjuk, merre tartunk, riaszt a gondolat, a végtelenség. Abban reménykedem, ha egyszer lehunyom szemem, továbbléphetek az ismeretlenbe bátran, hisz beteljesítettem az álmom, szebbé tettem a világot, s tudni fogják: itt jártam. továbbléphetek az ismeretlenbe bátran, hisz beteljesítettem az álmom, szebbé tettem a világot, s tudni fogják: itt jártam.