AZ ÖRÖKSÉG

Azok a magyarok, kik e hazát Véren vették, vérrel ótalmazák, Azok a magyarok, ha riadót fúttak, A halál képétől nem messzire búttak. Lakásuk volt paripájok háta, Vetett ágyok kemény nyeregkápa: Ettek és aludtak vérmocskolta nyergen, Jártak éjjel-nappal sok nehéz fegyverben. Nem kérdezték : sok-e az ellenség ? Olvasatlan próbáltak szerencsét; Tudták, a szerencse mindig ahhoz pártol, Kinek szive még a halálban is bátor. Elfogytak, elzülltek ottan-ottan, Szép országok hevert elhagyottan, Fölveré az isten mindenféle gyoma, Éktelenné tette török, tatár nyoma. Rongált zászló lőn az ő formája, Nem volt annak színe, sem fonákja, Itt-amott sötétlett rajta egy-egy vérfolt: Szép zászlónk, az ország, váznál nem egyéb volt. E becses zászlónak, a hazának, Védelmében hányan elhullának! Vérökben a rúdját hányszor megfereszték Régi ősapáink! de el nem ereszték. Igy a zászló, ránk örökbe maradt, Ránk hagyák azt erős átok alatt: Átok alatt, hogy, ha elpártolunk attul, Ne legyen az isten istenünk azontul. Most telik be, vagy soha, ez átok. A zászlót, a zászlót ne hagyjátok! Ha minket elfú az idők zivatarja: Nem lesz az istennek soha több magyarja.