Suttognak a fák

Szelíden suttognak a fák, kik átélték a történelem számtalan viharát. Láttak elkezdődni és széthullani megannyi életet, kérgükben elraktározva az emlékeket. Őrzik mi rég porrá omlott a szélben, néma tanúként kísérnek generációk szövedékében. Néha eléggé furcsa az alakjuk, mintha ebben is tükrőzödne bánatuk, haragjuk. Olykor gyengéden meglibben a lombjuk, s miközben úgy hisszük, nincsen semmi gondjuk, valójában figyelnek: miért követjük el ugyanazt a hibát, lesz, mi a balszerencse sodrából egyszer majd kiránt? Háborúk dúlnak, egyre terjed az ármány, jusson eszünkbe, ha a helytelen utat járnánk: van, ki minden sebet érez, gonoszságot láthat, tegyük hát végre büszkévé a fákat!