József Attila: Nagyon fáj

Kivül-belől leselkedő halál elől (mint lukba megriadt egérke) amíg hevülsz, az asszonyhoz ugy menekülsz, hogy óvjon karja, öle, térde. Nemcsak a lágy, meleg öl csal, nemcsak a vágy, de odataszit a muszáj is - ezért ölel minden, ami asszonyra lel, mig el nem fehérül a száj is. Kettős teher s kettős kincs, hogy szeretni kell. Ki szeret s párra nem találhat, oly hontalan, mint amilyen gyámoltalan a szükségét végző vadállat. Nincsen egyéb menedékünk; a kés hegyét bár anyádnak szegezd, te bátor! És lásd, akadt nő, ki érti e szavakat, de mégis ellökött magától. Nincsen helyem így, élők közt. Zúg a fejem, gondom s fájdalmam kicifrázva; mint a gyerek kezében a csörgő csereg, ha magára hagyottan rázza. Mit kellene tenni érte és ellene? Nem szégyenlem, ha kitalálom, hisz kitaszit a világ így is olyat, akit kábít a nap, rettent az álom. A kultura ugy hull le rólam, mint ruha másról a boldog szerelemben - de az hol áll, hogy nézze, mint dobál halál s még egyedül kelljen szenvednem? A csecsemő is szenvedi, ha szül a nő. Páros kínt enyhíthet alázat. De énnekem pénzt hoz fájdalmas énekem s hozzám szegődik a gyalázat. Segítsetek! Ti kisfiuk, a szemetek pattanjon meg ott, ő ahol jár. Ártatlanok, csizmák alatt sikongjatok és mondjátok neki: Nagyon fáj. Ti hű ebek, kerék alá kerüljetek s ugassátok neki: Nagyon fáj. Nők, terhetek viselők, elvetéljetek és sirjátok neki: Nagyon fáj. Ép emberek, bukjatok, összetörjetek s motyogjátok neki: Nagyon fáj. Ti férfiak, egymást megtépve nő miatt, ne hallgassátok el: Nagyon fáj. Lovak, bikák, kiket, hogy húzzatok igát, herélnek, rijjátok: Nagyon fáj. Néma halak, horgot kapjatok jég alatt és tátogjatok rá: Nagyon fáj. Elevenek, minden, mi kíntól megremeg, égjen, hol laktok, kert, vadon táj - s ágya körül, üszkösen, ha elszenderül, vakogjatok velem: Nagyon fáj. Hallja, mig él. Azt tagadta meg, amit ér. Elvonta puszta kénye végett kivül-belől menekülő élő elől a legutolsó menedéket.