Vén Cigány (DNB)

Zöld erdő mélyén, kis patak szélén, párjával élt egy öreg cigány, Vén öreg ember, nótája nem kell, senkinek sem kell a nótája már. Szép tavasz járja, zöld a fa ága, kis galamb vígan turbékol a fán, Ősz feje kábul, s a szíve kitárul, párjához így szól az öreg cigány. Hol van a hegedűm, párom, tavasszal minden vidám, Városba elmegyek máma, én az öreg cigány, Egyszer még hadd muzsikáljak szívemből úgy igazán. Szeretném elmuzsikálni, hogy él még a vén cigány, öreg cigány, a vén cigány. És a vén ember eltipeg csendben, hóna alatt a kopott hegedű, Alig bír járni, lábain állni, szívében mégis ott él a derű. Városba érve, fáradtan tér be, egy csillogó fényes terem ajtaján, Szíve megdobban a vére fellobban, középre tipeg az öreg cigány. Nagyságos uraim, kérem, nem tudom, ismernek még! Könyörgöm, de sokat húztam valaha, réges-rég. Egyszer még hadd muzsikáljak szívemből úgy igazán, Szeretném elmuzsikálni, hogy él még a vén cigány, öreg cigány, a vén cigány. Csend lett egy percig, így szólt az egyik, jó uraim, mulatunk ma, ugye? Nyissanak ajtót, ezt a vén rajkót látni szeretném, repülni tud-e? Ugrik a pincér, pénzt kap a viccért, kint van az ember, és kész a hatás, Jó öreg párja már halva találja, s beszól az anyó, urak, jó mulatást! Nem Ugrik a pincér, pénzt kap a viccért, kint van az ember, és kész a hatás, Jó öreg párja már halva találja, s beszól az anyó, urak, jó mulatást! Nem muzsikál sohasem már, csendes lett a vén cigány, Erdőben alussza álmát, vadgalamb búg a fán. Vén-öreg anyóka, sírját virággal díszíti már. Vadgalamb sírva dalolja: Élt egyszer egy cigány, öreg cigány, a vén cigány.