Idill

Jégvirág nő szívem ablakán, Arcod vonalát kirajzolja, Szára gyönyörűen fonódik, De jön a meleg, s elolvasztja. A pillanat gyorsan elillan, De szememmel őrzöm alakod, Káprázatod fejemben tartom, S nézem, ahogy némán andalog. Mint a láng, úgy égeti elmém, Ott él egy angyali teremtmény, A gyöngyszemekben fürdő tündér, Dunnafelhőn fekvő tünemény. Testem végtelen útvesztője, Csermelyként áramló érzelem, Mint délibábnak büszke tükre, Dicsően mutogat énnekem. Kezem nyújtom, ragadj magaddal! Sodorjon minket el a patak, S vigyen minket a messzeségbe, Hol boldogan élünk, gondtalan. De nem nyúl senki sem kezemért, A vízfolyás a képed mossa, Helyette bús arcom mutatja, Hol talmi látszat könnyem ontja. Kezem nyújtom, csak fojts magadba! A könnyeimmel tápláld magad, S sodord testem a messzeségbe, Hol boldogan nyugszok, hontalan. Kezem nyújtom, csak fojts magadba! A könnyeimmel tápláld magad, S sodord testem a messzeségbe, Hol boldogan nyugszok, hontalan.